NÉPRAJZI INDOKOLTSÁG

SZAKMAI CÉL

A pályázatban vállaltuk a roma és nemzetiségi kulturális, helytörténeti, történelmi emlékek őrzését és ápolását. Küldetésünknek tekintjük ezeknek a kulturális emlékeknek az összegyűjtését, majd bemutatását és digitalizálását a roma kulturális tartalmak értékmentése, illetve ezek kulturális vagy strukturált online oktatási célú elérhetőségéhez való hozzáférés érdekében.

A program “központja” az Edelényi járásban található Szendrőlád, ahol a Szeretetszolgálat munkatársai már évek óta dolgoznak az ott élő hátrányos helyzetű gyermekekkel, fiatalokkal és családjukkal. Szendrőládon kívül további néprajzilag és területileg hasonló jegyekkel bíró településeket is kutatunk. Ezekben a közösségekben nagy az igény a roma kultúra ápolására, élő hagyománnyal rendelkező közösségek. Az érintett településeken a társadalmi hátrányok halmozódása jellemző, melyek hatásai összeadódnak, egymást erősítik, és növelik a társadalmi távolságot a hátrányos helyzetű és/vagy roma lakosság, illetve a többségi társadalom között.

Az elsődleges cél tehát, hogy összegyűjtsük az Edelényi járásban (másodsorban az Ózdi járásban) élő lakosság emlékeit, hagyományait. A roma kultúrára, azon belül is elsősorban a népzenére helyezzük a hangsúlyt, de természetesen a nem roma lakossággal kapcsolatos történelmi, helytörténeti emlékeket is megőrizzük, amennyiben a gyűjtés során előkerülnek.

A MMSZ aktív terepmunkájának hatására a közösségből fakad egyfajta igény a kulturális (elsősorban zenei) gyökereik megismerésére. Ezt az alulról jövő igényt szeretnénk támogatni, ami többek közt a közösség saját múltjának megismeréséhez és jobb megértéséhez is hozzásegít. Nagyon fontos az idős korosztály felkutatása, hiszen ők tudnak még visszaemlékezni a múltra.

Azáltal, hogy a helyi lakosságban növeljük a roma kultúrával kapcsolatos tudást, és egyúttal egy közös fórumot teremtünk roma és nem roma emberek számára, csökkenteni kívánjuk a roma lakossággal szembeni előítéleteket, és növelni a társadalmi kohéziót. Programjaink keretében a roma kultúra, hagyomány összegyűjtött elemeit mutatjuk be a roma és nem roma lakosságnak, ezzel kívánjuk erősíteni a kisebbségi kultúra elismerését.
 

A Barkóság, a Palócság és Gömör népzenéje

A kultúrában a népzene beágyazottsága, szerves jelenléte sokszoros. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy nincs olyan lényegi tartalom, melyet minden más műfaj előtt ne adaptált volna a népzene, a maga egyszerű, tiszta és bölcs módján.

Kutatási helyszíneink a magyar népzene dialektusterületei közül az Északi sávba, azon belül pedig a Palócvidékhez sorolható (Hont–Gömör–Nógrád–Heves–Borsod–Abaúj m.). Ez a vidék a mai Magyarországnak szintén egyik hagyományőrző területe, amely azonban dél felé, az Alföld felől jövő hatások felé nyitott, melyet a sok alföldi pásztornóta elterjedése árulja el, valamint az új stílus igen gazdag virágzása. A dalok felgyűjtésénél figyelnünk kell arra, hogy ez a stílus még bizonyos régies elemekkel ötvöződik: a díszítés legelemibb maradványai lépten-nyomon feltűnnek; az előadás lassúbb, mint az Alföldön, valamint egyre több pentaton fordulat jelentkezik az itteni variánsokban- érdekes módon újabb időkben egyre halmozódva. Szerencsénkre a területnek igen sok olyan dallama van, amelyeknek ez a fő elterjedési területe. Tovább él rendkívül gazdag hagyományban az „északi” sirató és a kis sirató; egyes archaikus pontjain feltűnnek még a lakodalom gazdag szertartásai dallamaikkal. Számos régies dudanóta került elő innen, s ezek különböznek a csallóközi, jobbára dúr típusoktól. A terület régies voltát jelzi a nagy dallambőség is, ami az itt élő típusok rendkívül nagy variánsmennyiségét okozza.

Kodály Zoltán és Bartók Béla, valamint követőik csaknem az utolsó órákban végezték el a népdalok gyűjtését. Az akkori adatközlők már nem élnek, napjainkban már nem elsősorban a felgyűjtés, annál inkább a hagyományok őrzése (legyen az zenei, vagy egyéb) és annak átörökítése a cél a következő generációk számára.

Ezen a területen olyan magyar cigányok laknak, akiknek zenei és más kulturális hagyatékát, dalkincsét a feledés veszélye fenyegeti.

Egy néprajzi csoportot éles határvonalat húzva nem lehet meghatározni, így elhelyezkedéséből adódóan kutatási területünk a barkóság és a palócság jegyeit egyaránt mutatja, valamint párhuzam vonható a gömöri szokásokkal is, hiszen Borsod és Abaúj vármegye egykori szomszédja Gömör (és Kis-Hont) vármegye volt. A Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó fejezete szerint a palócok a 19. és 20. sz-ban a Mátrától és a Bükktől É-ra fekvő medence jellegű területek, ill. az Ipoly völgye (Ipolyságig) magyar parasztság népi neve. Ehhez a fiktív tájfogalomhoz tartozik Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör történeti megyék népessége. A Palócföld elnevezés helyett tudományosan a Felföld megjelölés az elfogadott. A palóc és a barkó szó gúnyos jelentése ma már nem érzékelhető, korábban azonban pejoratív értelemben sokat használták. A palóc név valószínűleg az orosz, lengyel palovec ’kun’ jelentésű szó átvétele. A palócok két ágát különböztethetjük meg lakhelyük és szokásaik alapján: a nyugati és a keleti palócok. Ez utóbbiak volnának a barkók. Máig vitatott, hogy a barkók önálló néprajzi csoportot képeznek vagy a palócok egyik mellékágának tekinthetők. A térség dalkincsét tekintve jelentősek a pásztordalok és a betyárdalok.

A zene a tánc legfontosabb társjelensége. A táncokhoz kapcsolódó hangszeres kíséret és a dallamkincs elemzésével olyan különbözőségekre bukkanhatunk, amely elősegíti a tánctípusok változatainak vizsgálatát. A magyar népzene főbb vonásaiban ugyan egységes, táji különbözőségek - akárcsak a tánc esetében- itt is vannak. A népzenét Bartók öt nagy dialektusra osztotta, eszerint az Északi sáv egyik aldialektusába, a Palócvidék dialektusához tartozik kutatási területünk. „Felső-Borsod, Abaúj református népe különösen sok olyan dalt ismer, amelynek csak a Tisza menti síkságon találni a rokonságát, a jellemzően katolikus barkó-palóc területen viszont nem terjedt el. A palóc-barkó zenei sajátságok részben az archaizmusokat jobban őrző peremvidék jellegből következnek. Ugyanis a magyar népterület szélein, Nyugat-Magyarországon éppúgy, mint a Felföldön és Erdély keleti szélein, a régi stílusnak több darabja, eleme maradt meg, mint a központi népterületen, ahonnan az új stílus elterjedt” (Paládi-Kovács Attila) Az új stílus is virágzásnak indult, azonban a régies elemekkel keveredik. Megfigyelhető, hogy az újabb dalokat is mintegy „visszaénekelték" a régiesebb stílusba. A jellemzően pentaton fordulatokkal tűzdelt régi stílus leginkább a pásztordalokban maradt fenn. A páva-dallamtípusok variánsait a Barkóságban is kedvelik.

Lajos Árpád a la-pentatónia vizsgálata során megállapította, hogy a so-la-kadencia használatában igen szoros a kapcsolat a dunántúli, az erdélyi, az észak-borsodi és általában az észak-magyarországi területek között. A la-pentatónia - mint a magyar népzene legsajátosabb vonása – amely főként Erdély és a Dunántúl népzenéjében figyelhető meg, bizonyítottan megtalálható Észak- Magyarországon is, sőt a so-la-kadencia a kupolás szerkezetű dallamok kategóriájában Észak-Magyarországon a legnépszerűbb. Az észak-borsodi példák jól bizonyítják, hogy ez az archaikus dallamsajátosság jellemző a kutatási területem népdalkincsére.

Ami az új stílusú népdalokat illeti, jellemző a díszes előadásmód, a melizmák, a giusto, azaz a feszes ritmusú dalok lassúbb éneklése. Ugyancsak Lajos Árpád figyelte meg, hogy a parlando-rubato és a tempo giusto ütemű pásztor daloknak táncdalváltozatai is vannak, amelynek nincs párja sehol a palóc vidéken.

Ami máshol a palócoknál a summásdal, az a Barkóságban a bányászdal. Ezek a bányászdalok leginkább új stílusú népdalokat vették egy kalap alá, csak átköltött változatban.

A polgárosulás hatására a magyar társadalomban a népdalokat felváltották a népies műdalok, amelynek legkiválóbb interpretátorai a cigányok voltak. Bartók Béla írta 1931-ben: „Nagyon örvendetes dolog, hogy nálunk a könnyűzenét legnagyobbrészt a magyar népies műzene, ez a magyar specialitás szolgáltatja.” Beszivárogtak más népek tánczenéi is, mint például a tangó, a keringő, a foxtrott. A későbbi modern kor zenéje nem a kortárs zenét jelenti. A 20. században megjelenő elektronikus eszközök forradalmasították a zeneszerzést, amelynek nyomán kialakult az elektronikus zene. Kortárs zenéről az 1970-es évektől beszélünk. Jelen korunk zenéjét számtalan stílus formálja, amelyben mindenki megtalálja a neki valót. A népzene azonban sokszor folklorizálódik a jelen kor zenéjében is.

A roma zenei hagyaték és népzenék feldolgozásán keresztül ápoljuk a cigány nyelvet is. Gyűjtőmunkánk során feltárjuk azt a roma kulturális hagyatékot, amelyet az eltűnés veszélye fenyeget. Mindezt szeretnénk átadni a járásban élő gyermekeknek, fiataloknak, illetve az összegyűjtött anyagokat nyilvánossá tesszük. Az eddig csak töredékesen meglévő hagyatékot feldolgozzuk, és új keretben, szélesebb körben mutatjuk be.

Programunk során a művészetet, mint közvetítő eszközt használjuk az együtt élő, de egymást kevéssé ismerő, nem ritkán konfliktusban álló társadalmi csoportok megszólítása során. A hátrányos helyzetű gyermekek, fiatalok és családjaik az oktatás, a lakhatás, az egészség, az alapvető életfeltételek biztosítása, a javakhoz és szolgáltatások hozzáférése, valamint jogaik és érdekeik érvényesítése során számos kihívással néznek szembe. A többségi társadalomhoz való viszonyuk gyakran konfliktusos, ám saját belső identitásuk is bizonytalan lehet. A művészet olyan univerzális értékeket, élethelyzeteket, érzéseket jelenít meg, amely kapcsolódási pontot jelenthet a különböző társadalmi csoportok között, ugyanakkor a roma emberek identitását, saját értékükbe vetett hitüket megerősítheti.